A megtűrtek és a tiltottak a bizakodás korából

2010.11.02., Magyar Hírlap
Magyarország a hatvanas években. A Képzőművészeti Főiskoláról kikerülő fiatalok közül egyre többen fordulnak szembe a hivatalos kultúrpolitikával. A Nyugatról beszivárgó modern tendenciákat megismerő, új utakat és megoldásokat kereső alkotók a széllel szemben, állami támogatás és elismertség híján műhelyekbe tömörülve, egymást segítve igyekeznek lépést tartani a világ képzőművészetével. Izgalmas korszak volt ez, a bizakodás kora. De hogy látják most, negyven év távlatából ezt a szellemileg pezsgő, ám nem veszélytelen időszakot ők, a művészek?

Többek között erre a kérdésre kerestük a választ a Műgyűjtők Éjszakáján, a MissionArt Galéria által szervezett kiállításhoz kapcsolódó, rendhagyó kerekasztal-beszélgetésen a korszak néhány emblematikus alkotója – Konkoly Gyula, Fajó János, Jovánovics György, Nádler István és Keserü Ilona festőművészek – segítségével és Sinkovits Péter művészettörténész, az Új Művészet című folyóirat alapító főszerkesztőjének iránymutatásával.

Ezen a hallgatóság átfogó képet kaphatott arról, ami a hatvanas–hetvenes évek Magyarországának képzőművészetét jellemezte. Ahogy a résztvevők felidézték a korszakot és saját pályájukat, beleszippanthattunk e rendkívül izgalmas időszakba, amely a tiltott és megtűrt alkotók számára – ahogy egyikük fogalmazott – azt jelentette, hogy legalább volt valami, ami ellen menni lehetett. A művészetnek sokkal nagyobb értéke volt, mint ma, mert az alkotás a lázadás jegyében megtelt tartalommal, és a társadalom egy része hálásan tekintett a nyugati modernizmus jegyében dolgozó művészekre, akik – ha csak pillanatokra is – a szabadság mámorát hozták el. Hogy a hatvanas–hetvenes évek hazai progresszív tendenciáinak jelentőségét megértsük, és választ kapjunk arra, hogy miért nevezhetjük ezt a időszakot a „bizakodás korának”, nagyobb történelmi, politikai és művészetelméleti távlatból kell közelítenünk.

A második világháború után, míg Európa a háború okozta sokkot próbálta kiheverni, az Egyesült Államok helyzeti előnyhöz jutott, és világuralomra tört a képzőművészetben is: a 20. század utolsó évtizedeinek legfontosabb művészeti irányzatai – az absztrakt expresszionizmustól a minimal arton és a pop-arton keresztül a hiperrealizmusig – mind Amerikában születtek és bontakoztak ki. Eközben az Elbától keletre rendíthetetlenül épült a szocializmus: immár a Szovjetunió művészete lett a követendő példa, amelynek 1949-ben nagyszabású tárlatot rendeztek a Műcsarnokban. Révai elvtárs megnyitó beszédében azt javasolta a magyar festőknek, hogy ezentúl „ne Párizsra, hanem Moszkvára vessék vigyázó szemüket”: a hivatalos kultúrpolitika szemében egyedül a nem ritkán giccsbe hajló szocialista realizmus volt kívánatos. A következő években a képzőművészek önálló szerveződésű kiállítási lehetőségei beszűkültek, és aki szembefordult a hivatalos irányelvvel, annak nem sok esélye volt a boldogulásra. Aki tudott, disszidált, aki nem, az behódolt a rendszernek, vagy örökre hátat fordított a pályának.

A hatvanas évek közepétől enyhülni kezdett a belpolitikai helyzet: a rideg Rákosi-korszakhoz képest a Kádár-rendszer ideológusait már megengedőbb hozzáállás jellemezte. Bár a kultúrpolitika továbbra sem támogatta a Nyugat felé tekintő kezdeményezéseket, a tiltás mellett megjelent a „tűrt” kategória is, amely immár jóval több lehetőséget tartogatott a hazai művészeknek. Az új megoldások után kutató alkotóknak két csoportja alakult ki: a szürnaturalisták vagy mágikus realisták – akik Csernus Tibor művészetéből merítették a legtöbb impulzust – a szürrealizmus formakincsét igyekeztek új, aktuális nyelvvé formálni a festészetben; a másik tábor pedig az absztrakció képi világához nyúlt ihletért. Az első csoport jelentős képviselői között találjuk Lakner Lászlót, Gyémánt Lászlót, Kóka Ferencet, Konkoly Gyulát és Méhes Lászlót. A másik csoport fontos alkotói pedig többek között Bak Imre és Nádler István. De ott van még Csáji Attila, Deim Pál, Fajó János, Harasztÿ István, Jovánovics György, Keserü Ilona, Klimó Károly, Pálfalusi Attila, Pauer Gyula, Pinczehelyi Sándor, Seres László és Szikora Tamás is.

A MissionArt Galéria arra vállalkozott, hogy nekik, a magyar modernizmus és neoavantgárd ma már klasszikus alakjainak eddig még soha nem vagy alig látott műveit mutassa be az érdeklődő közönségnek, ízelítőt adva a 20. század második felének talán legjelentősebb képzőművészeti időszakából: a bizakodás korából.


A bizakodás kora – Progresszív tendenciák és egyéni utak a magyar művészetben 1970 körül
MissionArt Galéria
Látogatható: november 27-ig

Zsigmond Nóra

Kapcsolódó kiállítások