Fejér Ernő
(Miskolc, 1945 – )
Képzőművész, fotóművész
Életrajz, képek, szövegek: http://www.fejererno.hu/
Fejér Ernő fotográfiái nem megfejtendő talányok. Fotóin megjelenő kvázi valóságok saját teremtményei, így amikor ezeket létrehozta, már elkezdődött a fotográfia el(ő)készítése. Ahogy Ujj Zsuzsi ugyanezekben az években elvonulva a világtól, egy szobában saját, privát világot teremtett, majd dokumentálta azt, Fejér ugyanúgy készítette el kisméretű, színpadszerű, szürrealisztikus, látomásos tereit, amelyeket aztán fotókon megörökített. A hihetetlen műgonddal és precizitással felépített mikro világok tiszavirág életűek voltak, mert a fotó elkészülte után rögtön megsemmisítődtek, holott akár – térbeli kollázsokként – önálló művekként tovább élhettek volna. Fejér műveinek egyik lényegi összetevője ez a csavar, ez a kettősség: olyan valóságról készültek a fotók, amelyek már eleve másodlagos valóságok, költői világok voltak. Kérdés, hogy vajon a megsemmisült konstrukciók voltak-e maguk a művek, vagy azok csak modellként szolgáltak a fotósnak, hogy a fotó, mint műtárgy megszülethessen? Fejér e művek elkészültekor már évek óta vezeti Üzenőfüzet nevű naplóját, amelyben végtelen pesszimizmussal gondolkozik és ír a világról, s eközben, ennek teljesen ellentmondva, folyamatosan készíti újabb és újabb műveit, melyekben, vagy melyekkel az igazságot, mint „Isten vélt sziluettjét” próbálja újra és újra megragadni. Hajózom, mert hajózni kell – írja, hogy megmagyarázza azt a belső kényszert, ami szinte pszichoterápiás gyakorlatként végezteti el vele a rendszeres alkotást. „Patofizikus tereknek, a reménytelen csendből, képeken keresztül való kibeszélésnek” tartja műveit. Mint írja, „… a tartalom kereteit hoztuk létre, a tartalom hiányával (…) kiizzadtuk a valós semmit.” Ez persze csak abban az értelemben igaz, hogy az általa, illetve művészete által létrehozott új valóság csak áttételesen képes válaszokat adni az őt foglalkoztató LÉT kérdéseire, valamint, hogy műveinek roppant bonyolult „nyelvezete” soha nem kínál egyértelmű olvasatot, sőt, mintha maga a művek olvasása, és nem azok végső értelmezése lenne legfőbb lényegük.
Fejér 2004 óta nem készít fotográfiákat, azóta csak rajzokat és kollázsokat alkot. E lezárt életmű-rész alkotásai különböző eljárásokkal készült analóg fotográfiák, egy részük kézzel színezve, jellemzően egyedi vintage példányok, vagy változatok, variációk. Életműve legnagyobb része a negatívokkal együtt a Magyar Fotográfiai Múzeumban található letétben, a fennmaradt néhány száz példánnyal a MissionArt Galéria kínálatában és kiállításain találkozhatnak majd. Sajnos a digitális látvány a képernyőn egyáltalán nem képes visszaadni Fejér képeinek hihetetlen varázsát, azt a szinte mikroszkopikus, grafikai élességet és pontosságot, amely nemcsak fizikai létük sajátja, de alkotójuk hasonló egyéniségére és művészetének belső lényegére is oly jellemző.
(Kishonthy Zsolt)
Fejér Ernő fotográfiái nem megfejtendő talányok. Fotóin megjelenő kvázi valóságok saját teremtményei, így amikor ezeket létrehozta, már elkezdődött a fotográfia el(ő)készítése. Ahogy Ujj Zsuzsi ugyanezekben az években elvonulva a világtól, egy szobában saját, privát világot teremtett, majd dokumentálta azt, Fejér ugyanúgy készítette el kisméretű, színpadszerű, szürrealisztikus, látomásos tereit, amelyeket aztán fotókon megörökített. A hihetetlen műgonddal és precizitással felépített mikro világok tiszavirág életűek voltak, mert a fotó elkészülte után rögtön megsemmisítődtek, holott akár – térbeli kollázsokként -. önálló művekként tovább élhettek volna. Fejér műveinek egyik lényegi összetevője ez a csavar, ez a kettősség: olyan valóságról készültek a fotók, amelyek már eleve másodlagos valóságok, költői világok voltak. Kérdés, hogy vajon a megsemmisült konstrukciók voltak-e maguk a művek, vagy azok csak modellként szolgáltak a fotósnak, hogy a fotó, mint műtárgy megszülethessen? Fejér e művek elkészültekor már évek óta vezeti Üzenőfüzet nevű naplóját, amelyben végtelen szkepticizmussal gondolkozik és ír a világról, s eközben, ennek teljesen ellentmondva, folyamatosan készíti újabb és újabb műveit, melyekben, vagy melyekkel az igazságot, mint „Isten vélt sziluettjét” próbálja újra és újra megragadni. Hajózom, mert hajózni kell – írja, hogy megmagyarázza azt a belső kényszert, ami szinte pszihoterápiás gyakorlatként végezteti el vele a rendszeres alkotást. „Patofizikus tereknek, a reménytelen csendből, képeken keresztül való kibeszélésnek” tartja műveit. Mint írja, „… a tartalom kereteit hoztuk létre, a tartalom hiányával (…) kiizzadtuk a valós semmit.” Ez persze csak abban az értelemben igaz, hogy az általa, illetve művészete által létrehozott új valóság csak áttételesen képes válaszokat adni az őt foglalkoztató LÉT kérdéseire, valamint, hogy műveinek roppant bonyolult „nyelvezete” soha nem kínál egyértelmű olvasatot, sőt, mintha maga a művek olvasása, és nem azok végső értelmezése lenne legfőbb lényegük.
Fejér 2004 óta nem készít fotográfiákat, azóta csak rajzokat és montázsokat alkot. E lezárt életmű-rész alkotásai különböző eljárásokkal készült analóg fotográfiák, egy részük kézzel színezve, jellemzően egyedi vintage példányok, vagy változatok, variációk. Fotós életműve egésze a negatívokkal együtt a Magyar Fotográfiai Múzeumban található letétben, a fennmaradt mintegy 150 példánnyal a MissionArt Galéria kínálatában és kiállításain találkozhatnak majd. Sajnos a digitális látvány a képernyőn egyáltalán nem képes visszaadni Fejér képeinek hihetetlen varázsát, azt a szinte mikroszkopikus, grafikai élességet és pontosságot, amely nemcsak fizikai létük sajátja, de alkotójuk hasonló egyéniségére és művészetének belső lányegére is oly jellemző. (Kishonthy Zsolt)
www.fejererno.hu
www.mek.oszk.hu/10200/10216
www.mek.oszk.hu/09500/09531
www.mek.oszk.hu/10200/10210
