Mohy Sándor emlékkiállítás

„A robusztus formavilág egyszerű, derűs, a minimálisra korlátozott eseményskálában jut kifejezésre, páratlan belső harmóniát, belső ragyogást, a festői tömegek sajátos játékát eredményezve. Nem a narráció teremti a képet, hanem éppen ellenkezőleg, a kép a történetet. Az elemi, lényegre törő formavilág, a szándékos tömörítés, egyszerűsítés beláthatatlan tartalmi mélységeket sejtet. Mohy Sándor festészetében a hiány jelenti a többletet. A szűkszavúság válik gazdagsággá. A filozófia itt magában a szemléletmódban van. A primer formák kifejezőerejében, a színek kavalkádjában. Vagy ahogyan a művész ecsetelte szóban: a napraforgó a képen nem napraforgó. A napraforgó az, ami a vázában van. A képpé válás folyamatában tehát van egy tartalom, egy látvány és egy ábrázolat. Mindegyik a maga autonóm valóságában. Mint ilyen, az ábrázolat a művész teremtménye, amelyhez viszonyítva a látvány ürügy. A figurativitás ebben a felfogásban arra hivatott, hogy azt az érzelmi hátteret megteremtse, amely a művészt és a műélvezőt összeköti. De csupán a látvány szintjén. Ezért nincs helye a narrációnak, amely a képi ábrázolat szempontjából transzcendentális. Az ábrázolat lényege tehát önmagában van, a formákban és színekben. A látvány kettős hidat képez a valóság és az ábrázolat között: a művész általa alkot, a néző általa dolgozza fel a művet.” (Németh Júlia, művészettörténész)